vége a nyárnak...

na ez Belgiumban nem bír annyira hírértékkel, mert azt a néhány napot leszámítva nem is volt igazi nyár. Elkezdődött az iskola, ami szintén nem hír, mert a második után jön a harmadik szint és tovább. Menet közben lett "professeur de privé",  akinek köszönhetően mára minden sokkal egyszerűbb...

Munka meg jó sok és természetesen az edzés, heti 3-4 alkalom. Dióhéjban ennyi. 

Kaja képek egyszer feltöltésre kerülnek, már csak azért is, mert szépek:)

ének az esőben...

Hétvége és a már hetek óta tartó kánikula. Mit tehet az ember, keres vizet, vízpartot és néhányszor elénekeli, hogy "jaj úgy élvezem én a strandot". Nade, e helyett! 

Két órát kocsikázik oda és majd vissza a tikkasztó napsütésben. A Holland tengerpart és Zeeland tartomány ismeretlen volt számomra, pedig határos Belgiummal azaz a Flamand résszel. 

Tengerpart mentén sok kicsi település, néhány elég bénára sikeredett szélmalom és a kilométeres szabad strand. 

A strandon tömeg. A tömegben néhány szabad négyzet méter, ahol először azt hittem jól kialszom magam. Nem sikerült, mert néhány esőcsöpp megzavart, majd a sok cihelődő által keletkezett hangzavar és egy sirály is, aki röptében a lapockámra szart egy langyosat. 

Röviden ennyi.  

Hazafelé, szerencsére már Brüsszel határában elkapott a vihar és a borsónyi jég darabok pattogásától, a mennydörgéstől, a hirtelen jött sötétségtől pillanatok alatt Hickok-i hangulat kerekedett.

Nekem továbbra is a Balaton a Riviéra:))))

fusion de tomates...

A fúziós paradicsom!

A palántákat még otthonról hoztam és belga földben a belga napsütésben ért meg és még érik, remélem jó sokáig. A paradicsomomról elmondható, hogy elvileg bio tápoldattal locsolgatom, de vegyszer mentes. Az íze pedig végre paradicsomi. Ennyit az önfényezésről:)

je vous remercie....

aki Belgiumban él gyakran szembesül a rugalmatlansággal az ostobasággal és a töketlenkedéssel. Itt  valahogy mindent olyan körülményesen lehet elintézni, hogy ha valami ellenkezőt tapasztal az ember ,akkor elcsodálkozik. Ezt tettem ma én is.

Alap történet, hogy csomagban édességet adok fel egy kórház rehabilitációs osztályára, ahol az édesapám fekszik, most combnyakcsont töréssel, azaz már megoperálták és járni tanul újra mostanság. Gondoltam egy nagyot, hogy küldök egy doboz édességet a nővéreknek hátha jobban odafigyelnek, minden estre előre is "megköszönni" a munkájukat. Szerintem az ötlet, már csak azért is tökéletes mert az enyém, és ha én kapnék nővérként egy doboz csokoládét Brüsszelből, tuti össze szarnám magam a gyönyörtől. 

Annak rendje és módja szerint megvásároltam a csokoládékat. Elmentem a postára és téptem egy sorszámot. Gyomorgörcsöm volt előre, mert hónap végéig kell az adó papírokat feladni és féltem , órákig fogok sorban állni, e helyett üres volt a fiók. A polcról levettem egy dobozt, az itiner alapján összehajtogattam, majd belepakoltam és még egy képeslapot is megírtam, beletettem. Időközben sorra kerültem. A rossz arcú tisztviselő elmosolyodott, majd elmondta, hogy írjam rá kinek küldöm, mert elég nehéz feladni cím nélkül. Megtettem, majd bele a kis szekrénybe ( itt ugyanis egy üveg kalitkába kell betenni a csomagot, mert a személyzet máshogy nem érintkezik az ügyféllel). A postás lemérte és közölte kilenc grammal nehezebb. Egy "bassza meg" hagyta el a számat, amikor az ember elmosolyodik, kinyitja a dobozt és elkezd módszeresen levagdosni kilenc grammot a kartonból. Néztem nagyot, majd elmagyarázta, hogy így megtakarítok öt eurót. Miután méretre igazította a csomagomat, gondosan leragasztotta és még mosolygott is. Én meg csodálkoztam és nem győztem megköszönni a kedvességét, ami alapban nem jellemző itt Belgiumban. Nem akarom azt írni , hogy otthon sem lenne ez jellemző, mert mostanában nem adtam fel csomagot, de kétlem.

Beírtam egy ötöst a belga szolgáltató iparnak. Igaz, szerintem ez árválkodni fog egy ideig, de akkor is ami jár, az jár.

zsemlekenyér:)

 na, aki most idetalál semmi jóra ne számítson.

A történet:)

Limára oldalán nosztalgiázva megtaláltam a "klasszikus" zsemlekenyér  ( mifelénk, náluk zsúrkenyér) receptjét. Ez a kenyér gyermekkoromban a prémium kategóriához tartozott és csak akkor vettünk, ha vendégek jöttek, akkor is csak a klasszikus téliszalámis és kolbászos szendvics készítéséhez, melyeknek a tetején ott volt az elmaradhatatlan tojás karika, savanyú uborka és a reszelt trappista, melyet olyan jól bele lehetett taposni a perzsaszőnyegbe. Tehát, miután kinosztalgiáztam magam, gondoltam megsütöm, mert már a kenyérsütőgép is segít a dagasztásban. Nem tudom mi történt, lehet a derűs elbutulás első jelei jöttek elő, de háromszor is elolvastam a receptet és ott volt, hogy "2 dkg" élesztő. Osztottam szoroztam és arra jutottam, hogy az 20 gramm, ezek után pedig fogtam két csomag szárított élesztőt és bedagasztottam. A többit már gondolom mindenki tudja. De meg sütöttem és lett egy nem tudom minek nevezzelek típusú kenyerem.

Nem adom fel!

Résumé ...

A hetek telnek és a posztok nem akarnak megszületni. Ez nem jelenti azt, hogy nem  vagyok kiváló háziember, nem sütök-főzök és nem történnek balga dolgok itt Belgiumban, csak mégsem.

A környezetemben változások történtek, úgy mint született egy szép nagy televízió és mellé egy wii:) egy kenyérsütőgép, ami megmutatta, hogy lehet a világ legrondább kenyerét megsütni és a legfontosabb az új iphone, ami jelenleg csak levélnehezék, mert még okosítani kell rajta egy kicsit:) Megvoltak a vizsgák is amire nem vagyok annyira büszke, de lelkes amatőr lévén a nyarat a pótlásra fordítom és béreltem egy Professeur privé-t, aki átsegít a nehézségeken. A közeljövőben írok még egy tesztet német nyelvem, amivel sok szándékom még nincs, de kellenek a sikerélmények is. Amúgy meg dolgozom sokat, de ez segít abban is, hogy közeledik a nagy nap amikor a kezemben tarthatom majd a nikon d-90.et. 

Tehát röviden ennyi. 

Apró bosszúságok érnek napi szinten, de hála a mentornak, már tudok a dolgokon mosolyogni és nem hagyom befolyásolni az önbecsülésemet. Sajnos nem könnyű feladat, de üsse kő ez még belefér. 

Hétvégi programom módosul, mert a cimborám lekéste a Londoni gyorsat és ott maradt ebek harmincadjára, lehet ezen a napsütéses hétvégén tengerpart látogatás lesz egyedül. Kifekszem a napra és nézem a felhőket. Bármennyire is nyálas program, de megérdemlem... :)

London...

Már rutinból és a munkából rohanok a Gare du Midi-re, hogy felpattanjak az Eurostar Londonba tartó menetrendszerinti járatára. Vicces azért, hogy közel két óra múlva már a Brit főváros közepén pontosabban a St Pancrason fogok tülekedni többezred magammal a kijárat felé. 

Sikerült nem lekésnem a vonatot, pedig voltak pillanatok amikor rezgett a léc, mert a  Schumanon szokás szerint valamelyik nemzet fiai gyűltek és tartották fel a forgalmat és a járókelőket, mert a világ tudtára akarták adni azt a nagymérvű igazságtalanságot ami őket érte.  Gondoltam szarok rá, végül is Londonba megyek, olcsó jeggyel és senki nem veheti el a jó hangulatomat. 

A vonaton kedves utastársamat kicsit nagyra méretezték, de ezt ő is hamar észrevette és az első adandó alkalomal elült mellőlem, így egymagam birtokoltam két üllőhelyet egész végig. Az út hamar véget ért és szerencsére Londonban is kánikula volt amikor megérkeztem. Első utam a jegypénztár, mert bele kell vetnem magamat a metró rejtelmeibe. A jegyárus rámnézett és már küldött is a franciául beszélő árushoz, mert nem feltételezte, hogy el tudom mondani mit szeretnék, pedig eltudtam volna mondani...

Már bérlettel felszerelkezve indultam ki a pályaudvarról, hogy végre cigizzek és lokalizáljam a találkozási pontot Mózes barátommal. Ettől kicsit paráztam, mert nem tudok jól tájékozódni idegen helyen és a decemberi csúfos esős, metrólezárásos buszosturák után joggal agódtam, hogy valaha is odatalálok, ahol várnak rám. De sikerült! Saját magamat is meglepve igazodtam el a metró térképen mentem az egyikről a másikra és egyszer sem kellett visszafordulnom, mert rossz irányba indultam volna el. Nagy arccal érkeztem és már suhantunk is a Sohoba, hogy kicsit pezsegjen körülöttünk a levegő. Mondhatni pezsgett, valahogy ez a tulméretezett város, nem nekem való, mert minden pillanatban csak azt figyeltem honnan kerüljem az embereket és vágjak utat magamnak az előrejutáshoz. 

Ez London és ezzel együtt kell szeretni, mondták sokan, én nem osztom a véleményt és továbbra sem a kedvenc városom.  Ettünk-ittunk, majd leheredtünk egy Temze parti sétány padjára és szemben Erzsike ünneplős hajójával söröztünk ( én nem csaj a jelzőt használom). 

Másnap a kedvenc programom következett, három év után megszületett a második szifonkám is , leánykori nevén az Iphone 3GS telefon. Tudom rá két napra adták ki a 4G, de ennyire nem vagyok sznob, hogy az első körben órákig sorba álljak és lekössem magamat évekre, hogy hozzá jussak egy igazán szép, de alig okosabb jószághoz. Most ennek örülök, de nagyon. 

Tehát London megvolt, szifonka megszületett, én pedig szerencsésen hazaértem.