mercredi 30 juin 2010

je vous remercie....

aki Belgiumban él gyakran szembesül a rugalmatlansággal az ostobasággal és a töketlenkedéssel. Itt  valahogy mindent olyan körülményesen lehet elintézni, hogy ha valami ellenkezőt tapasztal az ember ,akkor elcsodálkozik. Ezt tettem ma én is.

Alap történet, hogy csomagban édességet adok fel egy kórház rehabilitációs osztályára, ahol az édesapám fekszik, most combnyakcsont töréssel, azaz már megoperálták és járni tanul újra mostanság. Gondoltam egy nagyot, hogy küldök egy doboz édességet a nővéreknek hátha jobban odafigyelnek, minden estre előre is "megköszönni" a munkájukat. Szerintem az ötlet, már csak azért is tökéletes mert az enyém, és ha én kapnék nővérként egy doboz csokoládét Brüsszelből, tuti össze szarnám magam a gyönyörtől. 

Annak rendje és módja szerint megvásároltam a csokoládékat. Elmentem a postára és téptem egy sorszámot. Gyomorgörcsöm volt előre, mert hónap végéig kell az adó papírokat feladni és féltem , órákig fogok sorban állni, e helyett üres volt a fiók. A polcról levettem egy dobozt, az itiner alapján összehajtogattam, majd belepakoltam és még egy képeslapot is megírtam, beletettem. Időközben sorra kerültem. A rossz arcú tisztviselő elmosolyodott, majd elmondta, hogy írjam rá kinek küldöm, mert elég nehéz feladni cím nélkül. Megtettem, majd bele a kis szekrénybe ( itt ugyanis egy üveg kalitkába kell betenni a csomagot, mert a személyzet máshogy nem érintkezik az ügyféllel). A postás lemérte és közölte kilenc grammal nehezebb. Egy "bassza meg" hagyta el a számat, amikor az ember elmosolyodik, kinyitja a dobozt és elkezd módszeresen levagdosni kilenc grammot a kartonból. Néztem nagyot, majd elmagyarázta, hogy így megtakarítok öt eurót. Miután méretre igazította a csomagomat, gondosan leragasztotta és még mosolygott is. Én meg csodálkoztam és nem győztem megköszönni a kedvességét, ami alapban nem jellemző itt Belgiumban. Nem akarom azt írni , hogy otthon sem lenne ez jellemző, mert mostanában nem adtam fel csomagot, de kétlem.

Beírtam egy ötöst a belga szolgáltató iparnak. Igaz, szerintem ez árválkodni fog egy ideig, de akkor is ami jár, az jár.

dimanche 27 juin 2010

zsemlekenyér:)

 na, aki most idetalál semmi jóra ne számítson.

A történet:)
Limára oldalán nosztalgiázva megtaláltam a "klasszikus" zsemlekenyér  ( mifelénk, náluk zsúrkenyér) receptjét. Ez a kenyér gyermekkoromban a prémium kategóriához tartozott és csak akkor vettünk, ha vendégek jöttek, akkor is csak a klasszikus téliszalámis és kolbászos szendvics készítéséhez, melyeknek a tetején ott volt az elmaradhatatlan tojás karika, savanyú uborka és a reszelt trappista, melyet olyan jól bele lehetett taposni a perzsaszőnyegbe. Tehát, miután kinosztalgiáztam magam, gondoltam megsütöm, mert már a kenyérsütőgép is segít a dagasztásban. Nem tudom mi történt, lehet a derűs elbutulás első jelei jöttek elő, de háromszor is elolvastam a receptet és ott volt, hogy "2 dkg" élesztő. Osztottam szoroztam és arra jutottam, hogy az 20 gramm, ezek után pedig fogtam két csomag szárított élesztőt és bedagasztottam. A többit már gondolom mindenki tudja. De meg sütöttem és lett egy nem tudom minek nevezzelek típusú kenyerem.
Nem adom fel!

samedi 26 juin 2010

Résumé ...


A hetek telnek és a posztok nem akarnak megszületni. Ez nem jelenti azt, hogy nem  vagyok kiváló háziember, nem sütök-főzök és nem történnek balga dolgok itt Belgiumban, csak mégsem.

A környezetemben változások történtek, úgy mint született egy szép nagy televízió és mellé egy wii:) egy kenyérsütőgép, ami megmutatta, hogy lehet a világ legrondább kenyerét megsütni és a legfontosabb az új iphone, ami jelenleg csak levélnehezék, mert még okosítani kell rajta egy kicsit:) Megvoltak a vizsgák is amire nem vagyok annyira büszke, de lelkes amatőr lévén a nyarat a pótlásra fordítom és béreltem egy Professeur privé-t, aki átsegít a nehézségeken. A közeljövőben írok még egy tesztet német nyelvem, amivel sok szándékom még nincs, de kellenek a sikerélmények is. Amúgy meg dolgozom sokat, de ez segít abban is, hogy közeledik a nagy nap amikor a kezemben tarthatom majd a nikon d-90.et. 
Tehát röviden ennyi. 

Apró bosszúságok érnek napi szinten, de hála a mentornak, már tudok a dolgokon mosolyogni és nem hagyom befolyásolni az önbecsülésemet. Sajnos nem könnyű feladat, de üsse kő ez még belefér. 

Hétvégi programom módosul, mert a cimborám lekéste a Londoni gyorsat és ott maradt ebek harmincadjára, lehet ezen a napsütéses hétvégén tengerpart látogatás lesz egyedül. Kifekszem a napra és nézem a felhőket. Bármennyire is nyálas program, de megérdemlem... :)

dimanche 13 juin 2010

London...


Már rutinból és a munkából rohanok a Gare du Midi-re, hogy felpattanjak az Eurostar Londonba tartó menetrendszerinti járatára. Vicces azért, hogy közel két óra múlva már a Brit főváros közepén pontosabban a St Pancrason fogok tülekedni többezred magammal a kijárat felé. 

Sikerült nem lekésnem a vonatot, pedig voltak pillanatok amikor rezgett a léc, mert a  Schumanon szokás szerint valamelyik nemzet fiai gyűltek és tartották fel a forgalmat és a járókelőket, mert a világ tudtára akarták adni azt a nagymérvű igazságtalanságot ami őket érte.  Gondoltam szarok rá, végül is Londonba megyek, olcsó jeggyel és senki nem veheti el a jó hangulatomat. 

A vonaton kedves utastársamat kicsit nagyra méretezték, de ezt ő is hamar észrevette és az első adandó alkalomal elült mellőlem, így egymagam birtokoltam két üllőhelyet egész végig. Az út hamar véget ért és szerencsére Londonban is kánikula volt amikor megérkeztem. Első utam a jegypénztár, mert bele kell vetnem magamat a metró rejtelmeibe. A jegyárus rámnézett és már küldött is a franciául beszélő árushoz, mert nem feltételezte, hogy el tudom mondani mit szeretnék, pedig eltudtam volna mondani...
Már bérlettel felszerelkezve indultam ki a pályaudvarról, hogy végre cigizzek és lokalizáljam a találkozási pontot Mózes barátommal. Ettől kicsit paráztam, mert nem tudok jól tájékozódni idegen helyen és a decemberi csúfos esős, metrólezárásos buszosturák után joggal agódtam, hogy valaha is odatalálok, ahol várnak rám. De sikerült! Saját magamat is meglepve igazodtam el a metró térképen mentem az egyikről a másikra és egyszer sem kellett visszafordulnom, mert rossz irányba indultam volna el. Nagy arccal érkeztem és már suhantunk is a Sohoba, hogy kicsit pezsegjen körülöttünk a levegő. Mondhatni pezsgett, valahogy ez a tulméretezett város, nem nekem való, mert minden pillanatban csak azt figyeltem honnan kerüljem az embereket és vágjak utat magamnak az előrejutáshoz. 

Ez London és ezzel együtt kell szeretni, mondták sokan, én nem osztom a véleményt és továbbra sem a kedvenc városom.  Ettünk-ittunk, majd leheredtünk egy Temze parti sétány padjára és szemben Erzsike ünneplős hajójával söröztünk ( én nem csaj a jelzőt használom). 


Másnap a kedvenc programom következett, három év után megszületett a második szifonkám is , leánykori nevén az Iphone 3GS telefon. Tudom rá két napra adták ki a 4G, de ennyire nem vagyok sznob, hogy az első körben órákig sorba álljak és lekössem magamat évekre, hogy hozzá jussak egy igazán szép, de alig okosabb jószághoz. Most ennek örülök, de nagyon. 
Tehát London megvolt, szifonka megszületett, én pedig szerencsésen hazaértem.

Riga, a koszos ablakok városa...


Megint egy " hova olcsó a ryanair" kirándulás volt. Kánikulába érkeztünk és a leszállás után még a Cseh kormányfő delegációját is végig izzadtuk a reptéri buszon, de megérkeztünk Rigába. 

Lettország fővárosának egyik jelzője lehet, mert ennyire sok koszos ablakot régen láttam. De számos erénye van, többek között a konyhája. Riga kellemes város, nyomokban látható a negyven éves megszállás, de mindent megtesznek, hogy ne kössék őket a hajdani nagy szovjetunióhoz. Igazán nem értem miért, az orosz nyelv kifejezetten szép, főleg akkor, ha az ország fele még a mai napig azt beszéli, bár megpróbálja titkolni. Itt is felnőtt egy generáció a rendszerváltás óta és a fiatalabb nemzedék bárhol megállja a helyét.

Magyarországgal ellentétben kifejezetten jól beszélnek angolul nem csak a fiatalok, az idősebbek is. Talán tudják, hogy ha már gazdaságuk nincs, legalább a turizmusból kivegyék a részüket. 


A főváros élhető, viszonylag olcsó a tömegközlekedés, látnivalók..., talán az épületek, mert a múzeumokban csak kavicsok, a történelemre nem mentek rá. A terek és az utcák tiszták, a szolgáltatások szervezetten működnek és nem érezhető, hogy a turistákat le akarnák húzni, ami  Magyarországra sajnos még a mai napig jellemző.

Tengerpartja érdekes, nem kiépített, egy szerencsétlen halárust sem láttunk közvetlen a parton.  A sétáló utca hangulata megegyezik a Siófok Petőfi sétányéval, mind árban és a szolgáltatások színvonalában. A tenger riasztó és koszosnak tűnik, de lehet hogy csak én voltam finnyás, mert a jól edzett Lettek önfeledtek szelték a hűs habokat. 

Ami zavaró volt, hogy még tovább volt világos, mint Brüsszelben. Éjfélkor még szürkült az ég és reggel ötkor már besütött a nap. Ennek örömére a hajnalban haza igyekvő és még szórakozó fiatalokat a köztisztaságáért felelős kukások váltották az ablak alatti szerenádnak nem nevezném extrádműsorban. 

Rigáról ennyi fért bele:)

Malaga...



Januári hideg, mindenhol esik és már a depresszió határát súrolja a hangulatom, amikor jön az isteni szikra... Hol van most meleg, hová lehet olcsón repülőjegyet venni és szállást foglalni, és a többi.

A választás Malagára esik, az előrejelzés szerint 19 fok, semmi eső, szél és sötétség.

A Kedves fapados késő délután, már sötétben szállt fel és közel két órás repülés után, spanyol földön landolunk.  Este van. Brüsszelben ekkor -9 fok, szakadó eső. Az emberek polóban és rövid nadrágban futnak a tengerparton. Így lehet élni:) irigylem.

Egy sofőr várt a reptéren és mindössze harminc euróért adott egy kisautót három napra, ami több volt mint baráti ár. Egy valamit nem adott,  áramot a szivargyújtóba, ezáltal a GPS, mint díszítő elem volt jelen. GPS-szel, bárhol otthonosan lehet közlekedni, de nélküle elég vicces, ha még térkép sincs a kéznél. Ennek örömére másfél órás bolyongás után egyszer csak a felkiáltottam, hogy "a faszomba de jó lenne, ha ez lenne a mi szállodánk" és mit ad isten, felnézek és kb. harminc méterre egy neon táblán ott ficeg a szállodánk neve. Hmmm. Lehet ufo vagyok, minden esetre ennek nagyon megörültünk.


A szálloda frissen felújított, erősen klórszagúra sikált épület. A lobbiban egy ikeás íróasztal mögött fiatal lány látja el a menedzseri és a recepciós szolgálatot. A szoba puritán,  tiszta és kényelmes. Talán ennél nem is kell több 37 euróért, azt gondolom.


Másnap reggel már terv szerint haladtunk, természetesen térkép alapján, melyen részletesen jelöltek minden érdemleges látnivalót. Kezdésként, egy nem turistáknak nyitott kávézót támadtunk meg, melynek sajátos hangulata rögtön megfogott. A szűk sikátorban székek egymás hegyén hátán, hemzsegtek a járókelők és a reggel kávézó spanyolok. Békésen ültek, várták a pincért és hangosan üdvözölték az arra járó ismerőseiket. A pincérek pörögtek (tanulhatna minden magyar és belga, francia kollégájuk), mellé mosolyogtak és kedvesek voltak, fehér köpenyben, akár a korai hetvenes években Magyarországon. Kezükben tálcával és egy tejes kannával egyensúlyoztak  asztaltól, asztalig.

Megkaptuk a kávénkat, mellé a csurroszt,  és természetesen egy mosolyt. Jól indult a napunk azt hiszem. Nyakunkba vettük a várost és próbáltunk jó turista módjára minden tereptárgyat szemügyre venni. Be kell vallanom,  már nagyon utálom a templomokat, katedrálisokat, de ha már eljöttünk idáig, látni kell. Persze, mindegyiket dombra építették, délre már a lábamat sem éreztem. Kellemes volt megpihenni egy pólóban a narancsfa alatt, földről az érett gyümölcsöt felszedni és eszegetni. (erre egy helyi lakos hívta fel a figyelmünket és hála neki, megismertük, milyen is a földről szedett gyümölcs íze). A helyi homleszek legalább  nem kaphatnak skorbutot, mert a c-vitamin pótlásukról az utcán hever.

A nagy kulturálódás közepette a Catedral La Manquita  katedrálisban elhagytam 40 eurót, remélem a jó isten nemes célokra használja fel.


Nagy örömömre a Picasso múzeum közelében belebotlottunk egy dunkin donuts - ba és végre nosztalgiázhattam, mert a fánkjait nagyon szeretem.

Ezen a napon még megnéztük a híres "Madonna által megénekelt" bikaviadal helyszínét a Plaza de Toros -t, ahol azon a napon szerintem, mi voltunk  az egyetlen látogatók.


Természetesen közben sütött a nap és tavasz volt a télben. Sikerült a tengerben egy kósza hullámba belegabalyodnom és a nagy fényképezések közepette, térdig elnyeltek a hűs habok.


A harmadik napon Cordoba és Alhambra. Autóval nem nagy távolság a látnivaló pedig felejthetetlen. Igaz az én tériszonyomnak a viaduktokon történő áthaladás mindig egy trauma, de megbirkóztam velük.  Érdekes volt a szikrázó napsütésben a havas hegycsúcsokat nézni. 


Összességében Malagán azaz Spanyolország ezen részén szívesen tengetnék öreg napjaimat minden januárjában, amikor felénk az időjárás több mint lehangoló.