tegnap hirtelen jött elhatározásból Kaposvárra kellett mennem. Természetesen a legjobbkor, mert az utazás egy nappal előtte dőlt el és a kényszer szüleménye, nem terveztem. Minden esetre reggel ötkor indultunk készülve a hóesésre és az ónos esőre, ami nem volt alaptalan. A dolgunk kb. fél óra alatt elintéződött és nagy mellénnyel indultunk vissza a nagy Budapestre.
DE!
Mert ekkor jöttek a buktatók, melyekkel nem számoltunk és köze sem volt a hóeséshez. Zsinórban eltévedtünk, mert a GPS bemondta az unalmast és a szokás az nagy úr, az ember ha megszokja, képtelen tájékozódni. Ezért is voltunk Cecén, meg néhány számomra ismeretlen településen és varázsoltunk mosolyt a helybéliek arcára.
Cecei kalandunk hosszú ideig megmarad és segítség abban is, hogy átértékeljem a feltétel nélküli szeretet és a bizalom fogalmát. Ezen is túl vagyok és jöjjön a kaland, amelyen még most is jót mosolygok, ha felidézem Joskapista bácsi arcát a vessző seprűvel és a többit.
A lényeg, hogy nagy okosan, -mivel az utak még nem voltak letakarítva- egy táblánál tovább mentünk egyenesen és eljutottunk egy ismeretlen településre, ahol már csak néhány ház volt az út mentén és sehol egy lélek, vagy életjel. Ekkor jött az én barátom bölcs kérdése, hogy "nem tévedtünk mi el? ". Elővettük az összes kezünk ügyébe kerülő eszközt, de térerő híján mindegyik cserben hagyott. Maradt a kapu bejárót takarító bácsika kackiás bajuszával, mint helpdesk.
- Jó napot!
- adjonisten!
- Erre van Budapest?
- Budapest?
- Igen.
- Erre ugyan nincs.
- Hát akkor merre?
- vissza, majd balra és jobbra.
A bácsika mosolygott egy jót, mi elköszöntünk, majd megfordultunk és nevettünk egy jót, hogy mekkora faszok vagyunk. Eltévedünk egy kis ország egyenes útszakaszán is.
Megfordultunk és megálltunk Cecén, mert nagyon kellett pisilni. A ház tornácán sonkák és kolbászok lógtak és az eladó tábla. Ezen is mosolyogtunk, hogy na a falu vállalkozója, biztosan sokat árulhat erre, ahol még a madár sem jár, csak mi, akik nem tudunk tájékozódni.
Rögtön kijött egy szimpatikus arcú férfi, akitől újra megkérdeztem, hogy merre az arra. Nevetett ő is egy jót, majd elmagyarázta, hogy merre menjünk tovább. Jó kereskedő lévén ajánlotta a portékáját kóstolóval egybekötve, aminek nem tudtunk ellen állni. Mangalica kolbász, szalonna és a többi jó falat, friss kenyérrel a konyhában a saját asztala mellett. Jó marketing, mert utána bevásároltunk rendesen, viszont a félórás nyugalom egy vad idegen házában, minden előítélettől mentesen, csak pusztán a pillanatnyi örömszerzés miatt, aminek semmi tétje nem volt, jólesett. A következő pisilő pontig el gondolkoztunk azon, mennyire másvilágban élünk mi "kozmopoliták" és mennyire szánalmasan állunk a világ dolgaihoz és az emberekhez. Lehet ez a szösszenet csak nekem jelent sokat, de akkor is. Valójában az ember akkor tud igazán jó dolgokat létre hozni , amikor semmi érdek nem vezérli, hanem csak adja önmagát, elvárások nélkül. Ha körülnézek, körülöttem elég sok számító ember van, aki megideologizálja a viselkedését és ezzel együtt kedvelem, szeretet őket, de a tegnapi érzést, ha csak fél óra is, már nagyon régen éreztem.
Amit tudok, ha tehetem sonkáért vissza megyek Cecére, mert ott az az illat és a kiszolgálás feledhetetlen. Ja!! az árak, pedig pont a fele a pestinek és a minőséget gondolom nem kell bizonygatni.
Vasárnap reggel mit csináljon az aludni nem tudó ember! Piacra megy, és megpróbál még az álmosan andalgó balgák előtt odaérni. Kilenc órakor még nézelődni is lehet a "falusi" piacon, ahol a Brüsszel környékéről érkező árusok elég drágán próbálják eladni a "bio" cuccokat. Ezen a Watermael-i piacon az árak kb. háromszorosai a jól megszokott Gare-Midi-ének, de nézelődni jó. Ezt tettem én is, majd jött a jól bevált, harmada áron. 
Az Olasz tészta, amit egy fadobozból árulnak sokféle ízben. A készítő saját kezével. porciózza. Gusztusos, bár hagy némi kívánni valót az installáció.
Vannak a százforintos boltok és vannak a száz forintos utak. Persze ez csak képletes, de annál érdekesebb, ha úgy indulunk neki, hogy csak a legszükségesebbre költünk és a látványt, a hangulatot élvezzük, természetesen ingyen. 
Két pont között Párizsban a metró a legjobb közlekedési eszköz. Ők már időben felismerték és szinte bárhova el lehet jutni gyorsan, de nem kényelmesen. A párizsi metró fogalom, mert amíg a pesti metrón a befordult és semmibe meredő tekintetek fogadják az embert, Brüsszelben a derűsen mosolygó, de mégis érdektelen tekintetek, addig Párizsban a hömpölygő tömeg és büdös, áporodott illat. Ami pozitív, hogy a metrós tangóharmonikások jobban felkészültek a francia sanzonokból és a játékuk is tisztábban hallatszik, mint a Belgiumba bevándorolt zenész társaiké. 
Kulináris élményem nem volt, talán csak a sós karamellás palacsinta, ami állítólag Provanszi módra készült, mert arra felé ízesítik tengerisóval a kedvenc édességemet. Nem mondhatom, hogy beszarás volt, de legalább édes. A többi étkezés alapjául a szállodai szoba ágyára kiterített promóciós párizsi térkép szolgált, és a már jól ismert étkek, melyek viszonylag olcsón, bármelyik sarki GB expresszben is beszerezhetőek, legyen a kiindulási pont Brüsszel, Párizs vagy Malaga. 
A városháza mellett Louvainben is volt jászol, benne birka és szamár, egy szénaboglyán ülő tulajdonossal, aki biztosította az áhítatot. A bácsi kicsit rontotta a képet, amint sms-ezett a jászolban, de azt gondolom ennyi bele fér, hiszen lassan kétezer tízet írunk.
Ez pedig a kedvenc épületem a városban. A felújítás során csak a tűzfalat hagyták meg és gondolom, majd mögé építik a házat. A látvány olyan, mint amikor bárhonnan is nézzük, de akár kint és bent is lehetnénk egyszerre.
